Klement Zoltán kiállítás

Alupastello soha el nem érhető partjainál,
avagy egy mondat a páravárosról
(Klement Zoltán képeihez)

Már három napja úsztam a tó távoli partjának reményében, a zabolázhatatlan hullámok, mint egy gumiszoba örökmozgó, párnás falai vontak körém enyészet-közeli biztonságot, három napja löktem el magam a stégdeszka szálkás valóságától, igen, ez a szálka, amely még utánam szúrt, volt az utolsó biztos pont, az utolsó szárazfölddarab, s most, hogy három népmesei nap után visszatekintek, már a partot sem látom, nemhogy a szálkát, elhagytam mindent, hogy találkozhassam a mondabeli Alupastello égbetörő tornyaival, elhagytam öltönyöm, amit azért vettem föl, mert egy szokvány tárlatra készültem, valahogy odahajtogattam egy zsombékra, a lajbit és a fehér inget bókoló nádbugákra vetettem, mindezek után egy megnyitó korhadozó stégjére futottam, hogy meginogjak, ott a belemagyarázás rozsdás közhely-szögei stigmát ütöttek talpamba, ám végül, az elhatározás áldott szédültmámorában a megszállottság, a monda beteljesedésének lehetősége érzéketlenné tett a földi fájdalmakra, s a megérzések és impressziók foghíjas lépcsőin vízbe ereszkedtem, s még láttam, ahogy egy tóbeli Kürpisz kikél kecskeköröm-bölcsőjéből, és suhanó najádként mellém szegődik, őrangyalnak vízbeveszés ellen, ám teljes védelmet ő sem nyújthatott, az utolsó szálkahegy, a stégdeszkák szögei három nap után égni kezdtek a talpamon, (lehet, mégis ez volt a segítség, a fájdalomhajszál, mely visszatérést ajánl a testtől elrugaszkodó, turistaútra induló szellemnek), és ahogy lebegtem a tó közepén , de talán már közelebb a túlsó parthoz,mintha hallatszanának a nagy-strand kiállítás zsivajmorzsái, mintha rám telepedne az átlag miliő, mintha látszana a magabiztos krollozás, a merész fejesugrás, a mértéktartó gumimatracozás mozgásorgiája a megértés mocsarasodó tavában, de tudtam, itt kell megtorpannom, ebben a hullámtalan körben, ahová egy szél cafrangolta felhő repedt hasából dől a fény,a fénykör közepén pedig magam vagyok – a tó utasa, a tó vándora, magam, a glóri/ázott főmotívum,aki azért úszik, hogy elhagyja a földhözkötöttséget, a röghözkötöttséget, egyáltalán a kötöttségeket, de sose érje el az éteri szublimációt, a vagy tisztán érzékleti, avagy vegytisztán szellemi ráismerés partjait, hanem a misztérium csodatavában lebegve várja be, míg felmagasodik a pára-urbs: Alupastello, a várva várt város, a városok városa, a városvilág, a túlvilágváros, melynek levegője örökre felszabadít; ám e felszabaduláshoz még a következő hajnalig kell taposnom a vizet, és a következő hajnalon is ugyanaz a lehorgonyzott felhő lebeg fölöttem, s dől belőle a fény csapzott fejemre, pedig a nap még csak most dereng föl a bazaltorgonákat megzengítve, s abban a mágikus pillanatban, mikor a menny orgonistája felszentül a hegy sípjaihoz, a hegy fújtatóját pedig ezernyi fénydalra gyűlő állat lélekzete mozdítja,s az első tündöklet-hanggal érkező fújtató-fuvallat meglúdbőrözi a vizet és a bőröm és pedzi a lelkem is, a párák színpad függönye mögött felsjlenek Alupastello égkaristoló tornyai, az orgonista mögé angyali-kar- karima formálódik, s a kezdet harsonái megadják a jelet e misztériumjátékhoz, mintha a hajnali részegséget a berlini angyalok fanfároznák, mintha egy ezeregyéjszakai bölcs tudás-füstöt pöffentene a pirkadatba, mely a pipát elhagyva azonnal misztikummá, álommá érik – Alupastello köd-gomoly városává, és már vízgőzként párolognak a Nap felé az ég vászonjai, óriási tekercsekről csévélik a horizont árkaiból a mennybolt kupolájára a képeket,s ekkor egy égi hajhinta lendíti tovább tudatom, aztán Alupastello mondájának örökbecsű motívumára az óriás-idő-kerékre pattanok a Havasok fenyőfái mellől kélt vén Üdő Mártom karonfogva, de várnak a békés sehova-ívelő sóhajhidak, és a keleti titok-kertek, megnemesült pipacsok égnek kócsagfejekkel, csupasszá szépült fák, vízszintesen repülő hajú fák csönd-élete közt bolyong a lelkem, lila tűzfalakon, semmibe hívó sikátorokon keresztül a felvágyódás nyúlánk árnyai szöknek a már amúgy is isten-közeli Alupastello városából, ahol sejtelmes, szecessziós vonalakból kibogozódó alakok élik meselétüket, kézen fogva, padon ülve, furulyát fújva, égbe lépve, ahol magam is szeretnék közelebb és beljebb és feljebb, de mindenképp hozzájuk jutni és idomulni és értetlen érezni és velük akarni az akarhatatlant, egy szép jövőt, amikor mindenki elfelejti azt az utolsó szálkasajdulást, ahol megszűnik a tudás utáni mohó vágy, mert részeseivé lettünk annak, amit elvesztettünk, midőn hinni kezdünk a fizikának és egyéb tudományoknak, a fájdalom tudományának, mikor a művészetet is kategóriákba rendeztük és felcímkézve ad acta raktuk el „az ez is megvan” emberi gőgsóhaj kíséretében; de közben észre sem veszem, Aphrodité najádom tündérrózsaszál haja körém fonódik és kipányváz az iszapfenéken, azonban nem vagyok egyedül, számosan lebegünk hasonlóképp öltönyben kiállításra indulók, s lemeztelenedetten odaérkezők, a saját-stégükről nagyot lendülők, konvenció-gönceiket leráncigálók, s körénk egy Orient-futású versmondat dicsőségkoronát fon: > alu-kariston a tekeredés viszi a szemünk // Alupastello kesze-kusza zegzugain rohanunk // angyali égbe-karokkal iramodik a fohász // isten e távoli táján legyen meg a Te akaratod <, mert ezek a képek, maguk az Ország, ezek a formák maguk a Hatalom, és ezek a színek maguk a Dicsőség, és nézőjük gondolatfolyamának egyetlen kimondható szava maga: az Ámen…

A megnyitóbeszéd elhangzott 2009. március 21-én, Gödöllőn.





		Klement Zoltán kiállítás Alupastello soha el nem érhető partjainál, avagy egy mondat a páravárosról (Klement Zoltán képeihez) Már három napja úsztam a tó távoli partjának reményében, a zabolázhatatlan hullámok, mint egy gumiszoba örökmozgó, párnás falai vontak körém enyészet-közeli biztonságot, három napja löktem el magam a stégdeszka szálkás valóságától, igen, ez a szálka, amely még utánam szúrt, volt az utolsó biztos pont, az utolsó szárazfölddarab, s most, hogy három népmesei nap után visszatekintek, már a partot sem látom, nemhogy a szálkát, elhagytam mindent, hogy találkozhassam a mondabeli Alupastello égbetörő tornyaival, elhagytam öltönyöm, amit azért vettem föl, mert egy szokvány tárlatra készültem, valahogy odahajtogattam egy zsombékra, a lajbit és a fehér inget bókoló nádbugákra vetettem, mindezek után egy megnyitó korhadozó stégjére futottam, hogy meginogjak, ott a belemagyarázás rozsdás közhely-szögei stigmát ütöttek talpamba, ám végül, az elhatározás áldott szédültmámorában a megszállottság, a monda beteljesedésének lehetősége érzéketlenné tett a földi fájdalmakra, s a megérzések és impressziók foghíjas lépcsőin vízbe ereszkedtem, s még láttam, ahogy egy tóbeli Kürpisz kikél kecskeköröm-bölcsőjéből, és suhanó najádként mellém szegődik, őrangyalnak vízbeveszés ellen, ám teljes védelmet ő sem nyújthatott, az utolsó szálkahegy, a stégdeszkák szögei három nap után égni kezdtek a talpamon, (lehet, mégis ez volt a segítség, a fájdalomhajszál, mely visszatérést ajánl a testtől elrugaszkodó, turistaútra induló szellemnek), és ahogy lebegtem a tó közepén , de talán már közelebb a túlsó parthoz,mintha hallatszanának a nagy-strand kiállítás zsivajmorzsái, mintha rám telepedne az átlag miliő, mintha látszana a magabiztos krollozás, a merész fejesugrás, a mértéktartó gumimatracozás mozgásorgiája a megértés mocsarasodó tavában, de tudtam, itt kell megtorpannom, ebben a hullámtalan körben, ahová egy szél cafrangolta felhő repedt hasából dől a fény,a fénykör közepén pedig magam vagyok – a tó utasa, a tó vándora, magam, a glóri/ázott főmotívum,aki azért úszik, hogy elhagyja a földhözkötöttséget, a röghözkötöttséget, egyáltalán a kötöttségeket, de sose érje el az éteri szublimációt, a vagy tisztán érzékleti, avagy vegytisztán szellemi ráismerés partjait, hanem a misztérium csodatavában lebegve várja be, míg felmagasodik a pára-urbs: Alupastello, a várva várt város, a városok városa, a városvilág, a túlvilágváros, melynek levegője örökre felszabadít; ám e felszabaduláshoz még a következő hajnalig kell taposnom a vizet, és a következő hajnalon is ugyanaz a lehorgonyzott felhő lebeg fölöttem, s dől belőle a fény csapzott fejemre, pedig a nap még csak most dereng föl a bazaltorgonákat megzengítve, s abban a mágikus pillanatban, mikor a menny orgonistája felszentül a hegy sípjaihoz, a hegy fújtatóját pedig ezernyi fénydalra gyűlő állat lélekzete mozdítja,s az első tündöklet-hanggal érkező fújtató-fuvallat meglúdbőrözi a vizet és a bőröm és pedzi a lelkem is, a párák színpad függönye mögött felsjlenek Alupastello égkaristoló tornyai, az orgonista mögé angyali-kar- karima formálódik, s a kezdet harsonái megadják a jelet e misztériumjátékhoz, mintha a hajnali részegséget a berlini angyalok fanfároznák, mintha egy ezeregyéjszakai bölcs tudás-füstöt pöffentene a pirkadatba, mely a pipát elhagyva azonnal misztikummá, álommá érik – Alupastello köd-gomoly városává, és már vízgőzként párolognak a Nap felé az ég vászonjai, óriási tekercsekről csévélik a horizont árkaiból a mennybolt kupolájára a képeket,s ekkor egy égi hajhinta lendíti tovább tudatom, aztán Alupastello mondájának örökbecsű motívumára az óriás-idő-kerékre pattanok a Havasok fenyőfái mellől kélt vén Üdő Mártom karonfogva, de várnak a békés sehova-ívelő sóhajhidak, és a keleti titok-kertek, megnemesült pipacsok égnek kócsagfejekkel, csupasszá szépült fák, vízszintesen repülő hajú fák csönd-élete közt bolyong a lelkem, lila tűzfalakon, semmibe hívó sikátorokon keresztül a felvágyódás nyúlánk árnyai szöknek a már amúgy is isten-közeli Alupastello városából, ahol sejtelmes, szecessziós vonalakból kibogozódó alakok élik meselétüket, kézen fogva, padon ülve, furulyát fújva, égbe lépve, ahol magam is szeretnék közelebb és beljebb és feljebb, de mindenképp hozzájuk jutni és idomulni és értetlen érezni és velük akarni az akarhatatlant, egy szép jövőt, amikor mindenki elfelejti azt az utolsó szálkasajdulást, ahol megszűnik a tudás utáni mohó vágy, mert részeseivé lettünk annak, amit elvesztettünk, midőn hinni kezdünk a fizikának és egyéb tudományoknak, a fájdalom tudományának, mikor a művészetet is kategóriákba rendeztük és felcímkézve ad acta raktuk el „az ez is megvan” emberi gőgsóhaj kíséretében; de közben észre sem veszem, Aphrodité najádom tündérrózsaszál haja körém fonódik és kipányváz az iszapfenéken, azonban nem vagyok egyedül, számosan lebegünk hasonlóképp öltönyben kiállításra indulók, s lemeztelenedetten odaérkezők, a saját-stégükről nagyot lendülők, konvenció-gönceiket leráncigálók, s körénk egy Orient-futású versmondat dicsőségkoronát fon: > alu-kariston a tekeredés viszi a szemünk // Alupastello kesze-kusza zegzugain rohanunk // angyali égbe-karokkal iramodik a fohász // isten e távoli táján legyen meg a Te akaratod <, mert ezek a képek, maguk az Ország, ezek a formák maguk a Hatalom, és ezek a színek maguk a Dicsőség, és nézőjük gondolatfolyamának egyetlen kimondható szava maga: az Ámen… A megnyitóbeszéd elhangzott 2009. március 21-én, Gödöllőn.