Nagy Gábor és Nádas Alexandra kiállítás

Fenyvesi Ferenc megnyitószövege
elhangzott: 2009. november 13.

Kedves megjelentek! Hölgyeim és Uraim!

In medias res!
Vágjunk a dolgok közepébe!

Elfogultságot szeretnék bejelenteni! Elfogultságot, mivel a két kiállító alkotót barátként és művészként is szeretem, - tisztelem őket, s magam is gyermelyiként, alkalmam van havonta többször műterműkbe látogatni, s jóféle borok mellett velük beszélgetni. Az ő „bűnük”, hogy megmutatván e kicsiny falut feleségemmel ott vettünk házat, s ma már a bebírók életét éljük ott, s ritkán, leginkább egy kiállítás megnyitóra lehet kivonszolni engem onnan a völgyből!
Azzal szeretném kezdeni, hogy minden kultúr-szakmának megvan a maga ceremóniája. A művészetek „szakreferensei”, a múzsák, jól tudják, hogy követőik mikor dolgoznak, mikor adminisztrálják magukat, és hogyan tartják ünnepeiket.
A próbákat követi a színházi premier, azt meg a bankett, majd némi katzenjammer mellett újság és kritika emésztés kezdődik.
A nyomdaillatú kötetek első példányait tipizálható rituálé után dedikálja a kortól függetlenül kimerült, de korfüggően toll-, írógép-, vagy klaviatúra költő, vagy író.
A képzőművészek kiállításuk megnyitóját tekintik amolyan szakmai szentestének, amikor minden és mindenki a helyére kerül, ahol a levegőben gyertyák füstje helyett, száradó virnájsz illóanyaga érződik.
A megnyitót is azért hívják franciásan talán VERNISSAGE /fernisszázs/ -nak mert a klasszikusok legutoljára ezt a lakkréteget kenték a műre.
A fernisszázs olyan esemény, ahol azonos érdeklődésű, esetünkben műbarát emberek néhány félórát töltenek egymás társaságában. Mindenki jön valahonnan, mindenki magával hozza személyes érdeklődését és érdekét, mindenkinek van valamilyen viszonya ahhoz az ügyhöz, amiért jön.
Ennek az eseménynek van helye, időpontja és időtartama, szervezője és résztvevője, lelkes híve és elszenvedője.
Jelen esetben Önök, mivel még nem engedem szabadon magukat a művekhez, az alkotókhoz!
Mint előbb mondám, gyermelyi vagyok, és tapasztalom, hogy ha falusiakkal beszélgetünk a természetről, gyakran meglepődhetünk, mennyire érzéketlenek „a természet szépsége” iránt.
A természethez közel élő ember számára a táj csak annyit jelent, amennyit hasznosíthat belőle. Ő nem érti azt a romantikus hevületet, ami az erdőt járva föltámad a városiakban.

Az antikvitás és a középkor azért nem érezte a tájat, mert a hasonlóan egységes természetérzés talaján állt.
A toposz, az átélt, átlelkesített, kisebb, közelebbi természetdarab majd akkor lesz fontos, amikor az ember eredendő világban-benne-létének tudata szétszakadt, és amikor ez a hiány már fájdalmas.
A táj majd csak akkor kel ki a puszta természetből, amikor a természetet már veszélyezteti a civilizáció. Csak az tud meghatni, ami mulandó.
Polgár Gyula A tájképfestészet analízise című írásában – amely a Lyka Károly szerkesztette Művészet 1912/9-es számában jelent meg – ez áll:
„Régen ismert tény, hogy a városi kultúra teremti meg a természet utáni vágyakozást. A tájkép-festészet csak akkor fejlődhetett ki, mikor már gazdag és nagy városi élet volt. Nem a kőházak tömege hajt bennünket az erdő és a mező üde zöldjére, vagy a havasok zord világába! Nem!
Érdekeink ezer szála a városhoz kötöz, és a falusit, aki élte végéig naphosszat gyönyörködhetnék a természetben, gyakran untatja a természet. (…) A természethez való visszatérés vágya túldeterminált, azaz több egymástól független okra vezethető vissza.
Döntő azonban csak egy: a városi élettel járó frusztrált izgalom. (…)
Ezer és ezer alkalom korbácsolja fel érzékeinket: az emberek sokasága, a színház, a zene, a festészet, az irodalom és minden látványosság a mindeneket lenyűgöző „Erős”, a pénz szolgálatába szegődik, hogy hozzánk közelebb férkőzzék, és mindeme gyönyörűségek előtt állunk mi, Tantalus kínjaival.
Ekkor támad fel lelkünkben a vágyaktól való menekülés vágya, mint egyetlen út a fájdalmas érzések elől való szabadulásra.”

Az ókori görögöknek nem volt szükségük erre a menekülésre. Ők nem ismerték a tájat, mert számukra a mítosz jelentette azt a horizontot, amely kijelölte az emberi világ határait és a világmagyarázati elvek rendjét bensővé tette, átlelkesítette. A mítosz elmesél egy olyan történetet, amely az objektív világra vonatkozik, de mélyen szubjektív. A külső és belső mély együtt haladásában sem objektivitás, sem szubjektivitás nem létezik. A mítosz istenek és héroszok története, de miközben a mítoszt mesélő/hallgató kifelé indul magából, hogy megértse, befelé is elindul, hogy megérezze.
A mítoszok istenei ott vannak az ember tetteiben is. A mítosz a világ átélt értelme, rendje.
„…a mítosz nem intellektuális természetű: a »képmás« nem reprezentálja a »dolgot«, hanem ő maga a dolog. A mítosz az érzelmek és az akarat szférájába tartozik.”

Az újkorban egyre inkább tért hódító megismerés-felfogás a megismerő észt éppen az érzelmekről és az akaratról óhajtja leválasztani, hogy eljusson a dolgok végső lényegének ismeretéhez, ahhoz a lényeghez, amely Isten arca.
Ma, 2009-ben, az új évezred első tizedében úgy vagyunk, hogy keressük helyünket a világban és vágyunk egy jobban átélhető és biológiai óránkkal szinkronban lévő világ megélhetésére.

Miért e vágy az alkotóban, a tárlatlátogatóban, de talán minden gondolkodó emberben?
A válasz talán úgy adható meg, hogy a XX. században bekövetkezett értékválság hatásait máig szenvedjük.
A magánéletben éppen úgy, mint a politikában, a felnövekvő generációk nevelésében – neveletlenségében. Csakúgy, az elesettek, a rászorulók iránti szolidaritás hiányában, a szeretet hiányban.
És persze a művészetben is.

A valódi érték korunkban egyre kevesebbet, olykor már semmit sem ér, kacattá, lommá válik. Helyét a média által szentesített szemét, a jól szervezett tömegpropagandával műalkotássá minősített bóvli foglalja el.

A kultúra és művészet nyelve azonban az egyetlen eszköz, amely nemcsak az egyes emberek életét, érzéseit és élményeit teszi mások számára is megismerhetővé, átélhetővé, de átjárhatóságot biztosít
és üzenetet visz kis és nagy közösségek, nemzetek és az időben egymástól akár távol eső
történelmi korok és népek között is. A legelső és legfontosabb üzenet azonban nem más, mint
az üzenetet közvetítő különböző médiumok, műalkotások vagy jelek puszta létezése és fennmaradása,
amelyek láncolata így tagolja múlttá, jelenné és jövővé az időt: korábban már éltek
és alkottak itt emberek, mi is itt élünk és új jeleket hagyunk, és reménykedünk, hogy mindezt
gyermekeink sem felejtik el...

Tisztelt megjelentek!
Rendkívül szimpatikus, hogy e kis galéria felvállalta a kortárs képzőművészet ügyét. Fontos, hogy mindenki hozzátegyen egy – egy építőkövet a kortárs művészet házához. Ezért is örülök, hogy Nagy Gábor és Nádas Alexandra kamaratárlatát ajánlhatom az Önök szíves figyelmébe!
Nagy Gábor és Nádas Alexandra tárlata számomra különösen kedves, mert jelenti:

a mítoszt, mivel képeiken a világ átélt értelme, rendje jelenik meg.

-mítoszt, mivel a »képmás« nem reprezentálja a »dolgot«, hanem ő maga a dolog.
- a mítoszt, mert az objektív világra vonatkozik, de mélyen szubjektív.
Jelenti a Tájat:
Mert Nagy Gábor képein együtt vannak az elvontabb és a konkrétabb tárgyiasult elemek egy sajátos nagygábori szintézisben. Művei, - mint ő mondja – sokszor a tájsebek megmutatásai. A most látható alkotásai visszaidézések is, majd láthatják a csongrádi kompot, ahol a művész egy korábbi látványa idéződik vissza, egy új szintézisben. Látjuk azonban, hogy egy plasztikai elem megjelenésével, hogy teszi idézőjelbe üzenetét.

Nádas Alexandra képei is lehetnek tájképek, még akkor is, ha városi táj jelenik meg alkotásain. A 2009-ben készült alkotások – az Úszóház sorozat, az Úszó fürdőház – új elemeket hozott művészetében, a belső tér rejtelmeit! Áttűnő terei sokszor titkosak, mint a mélység kútja. Egyszerre vagyunk kint és bent.
Gábor és Alex képei jelentik a RÉTEGET!

a réteget abban az értelemben, ahogy a művészet egymásra épül,
a réteget a térben, a réteget a síkban,
abban a vonatkozásban, mint a régész, aki feltárja az egymásra épülő rétegeket,
a réteget, mely, ha akarom egy sajátos, nem horizontális, hanem vertikális metszetét adja a síknak, a térnek,

Nádas Alexandra és Nagy Gábor jeleket alkotnak, konstruálnak, olyan jeleket, mely általuk alkotott jelrendszer – mely igazán akkor kezd működni, ha érzékeny befogadót, érzékeny vevőt talál. Mit is mond erről Nagy Gábor?

„A forma teremtés keserves stációin keresztül alakulnak ki bennem azok a „létoszlopok”, amelyeknek minden egyes alkotó rekesze egymásba kapcsolódva differenciált emberi tartalmak közlésére alkalmassá válik, megfogalmazva a számomra fontos, motívummá érlelt, sűrített vizuális festői nyomokat.”
„Olyan jelhalmazok megragadásán munkálkodom, amelyek meditatív létmetszeteket állítanak elénk, sajátos műfajközi megfogalmazásban.”

Nádas Alexandra képei, lírai absztrakt konstrukciói szerkezetükben az ikonok világát is idézik, ugyanakkor a 21-századi lét rétegeit, rávetülését a korábbi korokra, s majd üzenetként szól hozzám, hozzád!

Kedves tárlatnyitó közönség! Nem folyatatom tovább, mivel nem szeretnék az Arany János-i „gondolta a fene” effektusba esni – inkább nézzék meg a kiállítást – hasson a MŰ!
Alkotóinknak az isteni szikra megjelenését, az alkotás további kínnal teli gyönyörét kívánom!
S mivel ismerem a mondást, hogy a „székelyek háziborától és a hosszú kiállításnyitótól mentsen meg az Isten, be is fejezem!

A kiállítást megnyitottnak tekinthetjük!





		Nagy Gábor és Nádas Alexandra kiállítás Fenyvesi Ferenc megnyitószövege elhangzott: 2009. november 13. Kedves megjelentek! Hölgyeim és Uraim! In medias res! Vágjunk a dolgok közepébe! Elfogultságot szeretnék bejelenteni! Elfogultságot, mivel a két kiállító alkotót barátként és művészként is szeretem, - tisztelem őket, s magam is gyermelyiként, alkalmam van havonta többször műterműkbe látogatni, s jóféle borok mellett velük beszélgetni. Az ő „bűnük”, hogy megmutatván e kicsiny falut feleségemmel ott vettünk házat, s ma már a bebírók életét éljük ott, s ritkán, leginkább egy kiállítás megnyitóra lehet kivonszolni engem onnan a völgyből! Azzal szeretném kezdeni, hogy minden kultúr-szakmának megvan a maga ceremóniája. A művészetek „szakreferensei”, a múzsák, jól tudják, hogy követőik mikor dolgoznak, mikor adminisztrálják magukat, és hogyan tartják ünnepeiket. A próbákat követi a színházi premier, azt meg a bankett, majd némi katzenjammer mellett újság és kritika emésztés kezdődik. A nyomdaillatú kötetek első példányait tipizálható rituálé után dedikálja a kortól függetlenül kimerült, de korfüggően toll-, írógép-, vagy klaviatúra költő, vagy író. A képzőművészek kiállításuk megnyitóját tekintik amolyan szakmai szentestének, amikor minden és mindenki a helyére kerül, ahol a levegőben gyertyák füstje helyett, száradó virnájsz illóanyaga érződik. A megnyitót is azért hívják franciásan talán VERNISSAGE /fernisszázs/ -nak mert a klasszikusok legutoljára ezt a lakkréteget kenték a műre. A fernisszázs olyan esemény, ahol azonos érdeklődésű, esetünkben műbarát emberek néhány félórát töltenek egymás társaságában. Mindenki jön valahonnan, mindenki magával hozza személyes érdeklődését és érdekét, mindenkinek van valamilyen viszonya ahhoz az ügyhöz, amiért jön. Ennek az eseménynek van helye, időpontja és időtartama, szervezője és résztvevője, lelkes híve és elszenvedője. Jelen esetben Önök, mivel még nem engedem szabadon magukat a művekhez, az alkotókhoz! Mint előbb mondám, gyermelyi vagyok, és tapasztalom, hogy ha falusiakkal beszélgetünk a természetről, gyakran meglepődhetünk, mennyire érzéketlenek „a természet szépsége” iránt. A természethez közel élő ember számára a táj csak annyit jelent, amennyit hasznosíthat belőle. Ő nem érti azt a romantikus hevületet, ami az erdőt járva föltámad a városiakban. Az antikvitás és a középkor azért nem érezte a tájat, mert a hasonlóan egységes természetérzés talaján állt. A toposz, az átélt, átlelkesített, kisebb, közelebbi természetdarab majd akkor lesz fontos, amikor az ember eredendő világban-benne-létének tudata szétszakadt, és amikor ez a hiány már fájdalmas. A táj majd csak akkor kel ki a puszta természetből, amikor a természetet már veszélyezteti a civilizáció. Csak az tud meghatni, ami mulandó. Polgár Gyula A tájképfestészet analízise című írásában – amely a Lyka Károly szerkesztette Művészet 1912/9-es számában jelent meg – ez áll: „Régen ismert tény, hogy a városi kultúra teremti meg a természet utáni vágyakozást. A tájkép-festészet csak akkor fejlődhetett ki, mikor már gazdag és nagy városi élet volt. Nem a kőházak tömege hajt bennünket az erdő és a mező üde zöldjére, vagy a havasok zord világába! Nem! Érdekeink ezer szála a városhoz kötöz, és a falusit, aki élte végéig naphosszat gyönyörködhetnék a természetben, gyakran untatja a természet. (…) A természethez való visszatérés vágya túldeterminált, azaz több egymástól független okra vezethető vissza. Döntő azonban csak egy: a városi élettel járó frusztrált izgalom. (…) Ezer és ezer alkalom korbácsolja fel érzékeinket: az emberek sokasága, a színház, a zene, a festészet, az irodalom és minden látványosság a mindeneket lenyűgöző „Erős”, a pénz szolgálatába szegődik, hogy hozzánk közelebb férkőzzék, és mindeme gyönyörűségek előtt állunk mi, Tantalus kínjaival. Ekkor támad fel lelkünkben a vágyaktól való menekülés vágya, mint egyetlen út a fájdalmas érzések elől való szabadulásra.” Az ókori görögöknek nem volt szükségük erre a menekülésre. Ők nem ismerték a tájat, mert számukra a mítosz jelentette azt a horizontot, amely kijelölte az emberi világ határait és a világmagyarázati elvek rendjét bensővé tette, átlelkesítette. A mítosz elmesél egy olyan történetet, amely az objektív világra vonatkozik, de mélyen szubjektív. A külső és belső mély együtt haladásában sem objektivitás, sem szubjektivitás nem létezik. A mítosz istenek és héroszok története, de miközben a mítoszt mesélő/hallgató kifelé indul magából, hogy megértse, befelé is elindul, hogy megérezze. A mítoszok istenei ott vannak az ember tetteiben is. A mítosz a világ átélt értelme, rendje. „…a mítosz nem intellektuális természetű: a »képmás« nem reprezentálja a »dolgot«, hanem ő maga a dolog. A mítosz az érzelmek és az akarat szférájába tartozik.” Az újkorban egyre inkább tért hódító megismerés-felfogás a megismerő észt éppen az érzelmekről és az akaratról óhajtja leválasztani, hogy eljusson a dolgok végső lényegének ismeretéhez, ahhoz a lényeghez, amely Isten arca. Ma, 2009-ben, az új évezred első tizedében úgy vagyunk, hogy keressük helyünket a világban és vágyunk egy jobban átélhető és biológiai óránkkal szinkronban lévő világ megélhetésére. Miért e vágy az alkotóban, a tárlatlátogatóban, de talán minden gondolkodó emberben? A válasz talán úgy adható meg, hogy a XX. században bekövetkezett értékválság hatásait máig szenvedjük. A magánéletben éppen úgy, mint a politikában, a felnövekvő generációk nevelésében – neveletlenségében. Csakúgy, az elesettek, a rászorulók iránti szolidaritás hiányában, a szeretet hiányban. És persze a művészetben is. A valódi érték korunkban egyre kevesebbet, olykor már semmit sem ér, kacattá, lommá válik. Helyét a média által szentesített szemét, a jól szervezett tömegpropagandával műalkotássá minősített bóvli foglalja el. A kultúra és művészet nyelve azonban az egyetlen eszköz, amely nemcsak az egyes emberek életét, érzéseit és élményeit teszi mások számára is megismerhetővé, átélhetővé, de átjárhatóságot biztosít és üzenetet visz kis és nagy közösségek, nemzetek és az időben egymástól akár távol eső történelmi korok és népek között is. A legelső és legfontosabb üzenet azonban nem más, mint az üzenetet közvetítő különböző médiumok, műalkotások vagy jelek puszta létezése és fennmaradása, amelyek láncolata így tagolja múlttá, jelenné és jövővé az időt: korábban már éltek és alkottak itt emberek, mi is itt élünk és új jeleket hagyunk, és reménykedünk, hogy mindezt gyermekeink sem felejtik el... Tisztelt megjelentek! Rendkívül szimpatikus, hogy e kis galéria felvállalta a kortárs képzőművészet ügyét. Fontos, hogy mindenki hozzátegyen egy – egy építőkövet a kortárs művészet házához. Ezért is örülök, hogy Nagy Gábor és Nádas Alexandra kamaratárlatát ajánlhatom az Önök szíves figyelmébe! Nagy Gábor és Nádas Alexandra tárlata számomra különösen kedves, mert jelenti: a mítoszt, mivel képeiken a világ átélt értelme, rendje jelenik meg. -mítoszt, mivel a »képmás« nem reprezentálja a »dolgot«, hanem ő maga a dolog. - a mítoszt, mert az objektív világra vonatkozik, de mélyen szubjektív. Jelenti a Tájat: Mert Nagy Gábor képein együtt vannak az elvontabb és a konkrétabb tárgyiasult elemek egy sajátos nagygábori szintézisben. Művei, - mint ő mondja – sokszor a tájsebek megmutatásai. A most látható alkotásai visszaidézések is, majd láthatják a csongrádi kompot, ahol a művész egy korábbi látványa idéződik vissza, egy új szintézisben. Látjuk azonban, hogy egy plasztikai elem megjelenésével, hogy teszi idézőjelbe üzenetét. Nádas Alexandra képei is lehetnek tájképek, még akkor is, ha városi táj jelenik meg alkotásain. A 2009-ben készült alkotások – az Úszóház sorozat, az Úszó fürdőház – új elemeket hozott művészetében, a belső tér rejtelmeit! Áttűnő terei sokszor titkosak, mint a mélység kútja. Egyszerre vagyunk kint és bent. Gábor és Alex képei jelentik a RÉTEGET! a réteget abban az értelemben, ahogy a művészet egymásra épül, a réteget a térben, a réteget a síkban, abban a vonatkozásban, mint a régész, aki feltárja az egymásra épülő rétegeket, a réteget, mely, ha akarom egy sajátos, nem horizontális, hanem vertikális metszetét adja a síknak, a térnek, Nádas Alexandra és Nagy Gábor jeleket alkotnak, konstruálnak, olyan jeleket, mely általuk alkotott jelrendszer – mely igazán akkor kezd működni, ha érzékeny befogadót, érzékeny vevőt talál. Mit is mond erről Nagy Gábor? „A forma teremtés keserves stációin keresztül alakulnak ki bennem azok a „létoszlopok”, amelyeknek minden egyes alkotó rekesze egymásba kapcsolódva differenciált emberi tartalmak közlésére alkalmassá válik, megfogalmazva a számomra fontos, motívummá érlelt, sűrített vizuális festői nyomokat.” „Olyan jelhalmazok megragadásán munkálkodom, amelyek meditatív létmetszeteket állítanak elénk, sajátos műfajközi megfogalmazásban.” Nádas Alexandra képei, lírai absztrakt konstrukciói szerkezetükben az ikonok világát is idézik, ugyanakkor a 21-századi lét rétegeit, rávetülését a korábbi korokra, s majd üzenetként szól hozzám, hozzád! Kedves tárlatnyitó közönség! Nem folyatatom tovább, mivel nem szeretnék az Arany János-i „gondolta a fene” effektusba esni – inkább nézzék meg a kiállítást – hasson a MŰ! Alkotóinknak az isteni szikra megjelenését, az alkotás további kínnal teli gyönyörét kívánom! S mivel ismerem a mondást, hogy a „székelyek háziborától és a hosszú kiállításnyitótól mentsen meg az Isten, be is fejezem! A kiállítást megnyitottnak tekinthetjük!