Dercsényiné Horváth Gabriellla kiállítása
Tisztelt Látogatók, Tisztelt Művésznő, Kedves Gabriella!
Itt a galériában már volt néhány kiállítás megnyitó, ahol értő művészek és műértők méltatták művésztársaikat.
Most nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy beszéljek, méltassam Dercsényiné Horváth Gabriella nemezbabáiból, nemezfiguráiból összeállított kiállítást.
Engedjék meg, engedd meg Gabriella, hogy teljesen laikusként néhány szót szóljak, néhány gondolatot, asszociációt osszak meg Önökkel, Veled Gabriella, amelyek akkor ötlöttek fel bennem, amikor először, aztán sokadszor láttam ezeket a babákat, műtárgyakat.
Az első” vizuális bevillanás”, hogy kissé dekadensen fejezzem ki magam, akkor ért, mikor Gabriella műveit a Városi Könyvtár is kiállította.
A nagy üvegablakokon keresztül láthatóak voltak a babák, különbözőképpen elrendezve, egy teljesen más világ, mint ami kint volt. Én akkor kívülről bámészkodtam, egyszer csak megállt egy kisfiú az édesanyjával, s a kis srác megszólalt: „Szeretnék bemenni, kézbe venni ezeket a babákat”. Így lakonikusan, lényegretörően fogalmazott, ahogy a gyerekek, s különösen a fiúgyerekek fogalmaznak.
Igen, ilyenek a művésznő babái, figurái, a gyerekek örömmel játszanának, játszanak velük. De ihletadóak is, hogy megint kissé dekadensen fogalmazzak, hiszen a babák tiszteletére kiírt meseíró pályázatra szép számmal jelentkeztek gyerekek, érdekesebbnél-érdekesebb mesékkel!
Én, felnőttként gyakran gondolok – Gabriella babáit nézve – Andersen meséire és Maeterlinck kék madarára. Hogy miért? Azon túl, hogy vannak itt konkrétan anderseni babák (pl. a gyönyörű, kegyetlen szépségű Hókirálynő) ezeket a figurákat látva „A kis Ida virágai” című anderseni mese jut eszembe. Miért? Mert ezek a babák, alakok csak napközben, itt a galériában vagy Gabriella műhelyében ülnek ilyen fegyelmezetten, hallgatnak, igaz néha ironikusan szemlélnek minket, de bezzeg éjjel! Megelevenednek és elkezdődik igazi életük: Levendula baba beszélget Gyökér anyóval, Hókirálynő fenségesen duzzog, a sas röpköd és gálánsan táncra kéri a hölgyeket, a gomba-család apraja-nagyja vidáman ropja a hóvirágékkal, Kamilla és Mimóza nevetgélnek és pletykálnak, a bohóc bohóckodik és cigánykereket hány, a piktor mindezt megörökíti csoda ecsetjével, a holdbeli csónakos pedig ábrándozva néz lebegve a levegőben, ahogy Ida virágai a virág-bálban vagy mint Maeterlinck „Kék madarában” a bűvös kő, amit csak el kell forgatni, hogy a dolgokból máris előcsalja a lelküket; és íme, már előttünk is áll, a macska lelke, a kutyáé, sőt a halott dolgoké: a tejé, a kenyéré, a cukoré is. És minden szebb lesz és ünnepibb: az órák és percek előbújnak a tiktakoló órából, és tündöklő szüzekké válnak, akik kezüket nyújtják egymásnak. Nincs semmi, ami lelketlen vagy élettelen lenne. Az egész világ gondolatokkal és érzésekkel van tele: csak érteni kell a kiolvasásukhoz. Az író, a művész pedig ért hozzá. Kiolvassa a csalogány gyengéd és szeretetteljes, a macska hamis és ellenséges, a rózsa szelíd és szerény, a kutya nemes gondolatát; kiolvassa a mák gőgös, a vakondok irigy gondolatát; de a búgócsiga, a tintatartó, a ruhakefe, a kandallóóra, a teáscsészék: ők is tele vannak megannyi érzéssel, amit meg lehet fejteni.
És mint a kis Tyltylnek, a művésznek is ama bűvös követ kell elforgatnia, és máris a múlt birodalmában van, a holtak között; de immár nem halottak: vidáman ülnek kapujuk előtt, és társalognak. És felszállnak a jövő birodalmába is, a még megszületetlen lelkek közé, akik megelevenednek és válaszolnak. Amit mindenütt keresünk, az a kék madár: mert akinek ez a birtokában van, az előtt feltárul a dolgok legvégső rejtélye. Egyébként pedig ez, a kék madár az egyetlen, amit Andersen éppúgy nem talált meg, ahogy nem talált meg Tyltyl és nem talált meg egyetlen író, sem művész, sem előtte, sem utána. Az író, a költő, a művész szüntelenül ezt a madarat keresi, egyedül végette vándorolja be a létezés valamennyi birodalmát, érinti meg valamennyi dolgok lelkét. Megszerezni nem fogja soha. De talán így is van jól: hiszen különben nem keresne tovább.
Gabriella babái mást jelentenek a gyermekek és mást a felnőttek számára. A gyermekek számára az egységet, a totalitást jelentik, hiszen ők még egynek látják a világot, nem választják külön a tartalmat a formától. Ők még nem űzettek ki az Édenkertből, mint mi felnőttek. Ők nem kaleidoszkópszerűen látják, hol így, hol úgy a minket körülvevő valóságot. Számukra és számunkra is sokat jelent a babák anyaga, a nemez, mely puha és kellemes tapintású, hiszen mi magyarok génjeinkben hordozzuk ennek az anyagnak a szeretetét, hiszen őseinket védték a nemezsátrak, a ruhák, a szűr. A babák színei is nagyon szépek, harmóniában vannak a babák lényegével, mint Kosztolányi színes tintái, melyekről álmodunk. Ezek a babák nem viselnek semmiféle ún. „metakommunikációs” magyarázatot, az ad nekik kivételes varázst, hogy ábrázolásuk reflektálatlan, a szó irodalmi vagy akár képzőművészeti értelmében, viszont amit ábrázolnak az hajszál pontos, irónia vagy értő szeretet van bennük. Lehetne ezeket a babákat hosszasan értelmezni, könyveket lehetne írni róluk, mint Andersen egyik meséjében a kínai tudós ír a csalogányról, annak gyönyörű énekéről, de minek? Hiszen a babák- műalkotások, ebből kifolyólag tulajdonképpen megmagyarázhatatlanok. Mint Andersennél a hattyú azért rút kiskacsa, mert nem kacsa, hanem hattyú. A rózsa – rózsa, a Hókirálynő – Hókirálynő, a király meg meztelen.
Nekünk felnőtteknek Gabriella babái egyben időutazást is jelentenek, a prousti „Eltűnt idő nyomában” értelmében, csak ami a franciáknak a madleine – sütemény, az nekünk magyaroknak édesanyánk, nagymamánk fonott kalácsa, rétese. De időutazás ez oly értelemben is, hogy gondolatainkban, érzéseinkben utazunk vissza eltűnt gyermekkorunkba. A babákat nézve emlékképek villannak elénk, egyfajta laterna magica-ként, a gyermekkor idillje, az eltűnt idő, mely kipereg az ujjaink közül, s ezek a babák azok, akik, ha ideiglenesen is, de megállítják a könyörtelenül múló időt, mementóul, hogy nem lebbenünk el nyomtalanul. Elénk idéznek nyarakat és teleket, gyönyörű tavaszokat és színpompás őszeinket, illatokkal, színekkel együtt (számomra a Levendula baba ilyen), a nyári és téli esték szépségét, vörös, bíbor, narancsszínű, viola, arany, mélybarna, borostyánsárga és még ki tudja, milyen színű fényeit, a fák, virágok, ételek, a folyó és a tenger, a kaszálók, a hegyek, a templom, sőt örömeink és bánataink illatát, az ünnepeket és hétköznapokat, azokat az embereket és eseményeket, akik kedvesek nekünk, akikre és amikre emlékezünk. Ezért néznek olyan bölcsen, néha iróniával, de legtöbbször szeretettel ezek a babák, mert alkotójuk ismeri azt a titkot, mely csak az igazi művészeknek adatik meg.
Kedves Látogatók, kívánok Önöknek szép időutazást, a Művésznőnek pedig azt, hogy még sokszor, sokféleképpen és sokáig részesítsen bennünket ebben az örömben.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Bellász Zsuzsa
2010. június 19. Levendula Galéria
