Kétéves a Levendula Galéria megnyitóbeszéd
„Az égre írj, ha minden összetört!”
Homo festusok azaz ünneplő emberek vagyunk. A zsidóság számára az ünnep alapvetően egy olyan vallási és egyben családi aktus, ahol asztal körül ülve a családfő elmeséli háza népének, hogy mit ünneplünk. A gyermekek kérdeznek, érdeklődnek, mire az apa elmondja a hagyományt, felolvassa az ide vonatkozó történetet. Ezt követően az asztalra teríték kerül és együtt, boldogan ünnepelnek. Majd a gyermekek felnőnek, családfők, vagy édesanyák lesznek és már ők adják tovább a hagyományt. Ez több ezer éve így öröklődik tovább.
Az ünnep legátfogóbb elméletét egy francia kultúrfilozófus, R. Caillois (Kájoá) fejtette ki. Elfogadja a sokak által képviselt, Platóntól Eliadéig jelen lévo álláspontot, miszerint az ünnep kronosz hierosz, azaz „szent idő” amely az istenek hatalmas jelenléte által felfüggeszti az emberi időt. Az ünneplő ember felülemelkedik a hétköznapokon, kilép a megszokott időből, meghaladja a tér-időbeli egzisztencia korlátait. Az ünneplés tágabb összefüggéseket nyit meg, relativizálja a munka- és a hétköznapok világát.
Az ünnep egy olyan kivételes idő, amikor kilépve a mindennapok hétköznapi cselekményeiből egy kicsit megállunk és másra, talán magunkra, kultúránkra gondolunk.
A Levendula Galéria 2008. október 12-én nyitotta meg falait az érdeklődők előtt. Azóta a művészetet kedvelők számára Sz. Jánosi Erzsébet lévén lehetőség nyílik egy olyan helyre belépni, ahol a kortárs képzőművészet fölött el lehet gondolkodni, meg lehet ismerni.
Gödöllő Insulája, Gödöllő kis szigete lett ez a hely, melynek kétéves fennállását és kultúrteremtő munkáját köszöntjük a mai kiállítással.
Nehéz a mindennapokba ünnepet varázsolni. A mindennapokból való kiszakadás, a megállás és töprengés, a szépre, az újra, az elgondolkodtatóra való rácsodálkozás egyre kevesebb időt kap életünkben. Ezzel megy szembe a Levendula Galéria küldetésével, miszerint a kortárs képzőművészet olyan irányát tárja az érdeklődők elé, amely elmélyít, gondolatot ébreszt, ezáltal ünnepet varázsol a hétköznapokba.
Ünneplő emberként, Homo festusként örülhetünk, hogy Gödöllőn ilyen és hasonló tárlatok kerülnek megrendezésre. Örülhetünk, hogy Sz. Jánosi Erzsébet ezt a feladatot hivatásként éli és működteti. Isten éltesse a Levendula Galériát, Isten éltesse Erzsót és minden kedves látogatóját.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A ma nyíló kiállítás nem hoz minket könnyű helyzetbe, hisz a kiállítási anyag az ember mélyére, pszichológiai kifejezéssel élve az emberi Én-re kérdez rá. Hét festőművész tárja ki a világ kapuit előttünk és visz egyenként egy-egy filozofikus világba. Ezek a világok bár különböző megfogalmazási módban kerülnek elénk, mégis mintha egymással beszélgetnének. A magány, az önismeret, a kapcsolataink újradefiniálása mintegy óvatos megfogalmazásként hívja fel figyelműnket arra, hogy tekintetünket a horizontálisból a lineáris felé emeljük. Olyan, mintha a mindennapi esőzéseket követően művészeink nemcsak rámutatnának az egyes vízcseppekre, hanem arra kalauzolnának, hogy a leveleken megnyugvó vízcseppek nem szolgálnak egyebet, mint az esztétikán keresztül elénk táruló rácsodálkozást arra, hogy a minket körülvevő világ a széppel és egy másik dimenzióval is ellátott. Így mondhatjuk, hogy az elénk táruló alkotások az ember immanens okaira irányulnak, azaz arra, mely nem kivülről jön, nem a külső határozza meg, hanem a dolog belsejéből származtatható, mely maga az én, a csupasz ember, a mezítelen psziché.
Mindez Valéry gondolatával összefüggésbe hozva, miszerint „az ember tagadja azt, amit nem tud állítani vagy kifejezni” jól jelzi számunkra, műkedvelők számára, hogy jelen művészeink nem akarják megkerülni a sokszor kiüresített világnak aposztrofált jelent. Nem akarják és nem tudják a létezés valódi aspektusától szemüket elfordítani, hanem ezzel ellenkezően abból indulnak ki.
Nem a romantikus elvágyódás, múltba vagy jövőbe helyezéssel találkozunk az itt kiállított alkotásoknál, hanem a jelen világának problémáit megfogalmazva a jövőre, az emberre, annak emberségére próbál a tárlat választ találni.
Nádas Alexandra sorozata a ház, az otthon értelmezésén keresztül talán a legszűkebb környezetbe invitál. Ott keresi az értelmet, az önazonosság fogalmát, saját egzisztenciájának, békéjének vagy feszültségének megfogalmazását és ajtót tár elénk, nézők elé ennek a világnak saját magunkra történő interpretálására. A közösség szociológiailag legkisebb egysége mellé társul férje, Nagy Gábor önvallomása, mely így hangzik:
„Elveszett a település, mint egy hely a természetben, elvesztek a városi központok, mint a közösségi élet színhelyei, elveszett az épület, mint jelentésteli mikró-hely, ahol az ember egyszerre érezheti az egyéniségét és a hovatartozását. Elveszett a földhöz és éghez való viszony.” – eddig az idézet
Mint egyik itt kifüggesztett festménye, melynek címe, a Mezei katedrális is jelzi, hogy az urbanizálódó környezet kialakítja saját maga számára azt a transzcendenst, vagy annak látszatát, mely bár pótolni hivatott a Valódit, mégis annak deviáns árnyéka tud csak lenni.
Ehhez és ezekhez a megállapításokhoz kapcsolom Takáts Márton olajképét, mely bepillantást nyújt a párizsi létbe, annak megfogalmazási pontjaiba. Cserba Júlia, a magyar művészek franciaországi kapcsolatait, munkálkodását feldolgozó könyvének bevezetőjében állapította meg, hogy "Párizs szabad szelleme, pezsgő kulturális élete, és nem utolsósorban, máig tartó mítosza már a 19. században nagy vonzerőt jelentett, és jelent napjainkban is. Nem véletlen tehát, hogy a legnépesebb magyar művészkolónia Franciaországban, pontosabban a francia fővárosban alakult ki." Takáts Márton ilyen, a kultúra fellegvárának számító helyen vagy mint most épp Rómában érzi otthon magát. Nem fogadja el, a Nagy Gábor által felrajzolt képet, miszerint kiürsítettük magunkat, hanem megtalálva ennek ellenpólusát, a nyüzsgő kulturális fellegvárakat ott alkot, majd visszatér… talán azért, hogy a Nagy Gábori kép mellé oda lehessen helyezni egy másik oldalt is…
Az emberiség örök kérdése, hogy ki vagyok én? Mi a helyem a világban?
Gál Lehel legújabb sorozatából jelenlévő három alkotása anatómiai műalkotás. A festő eltérve a klasszikus, Barcsay Jenő művészeti anatómiai ábrázolásával fémjelzett felfogásától nem a testet és annak mozdulatait ábrázolja, hanem a test mögött meghúzódó, mondhatni lélek hermeneutikai ábrázolást alkot. Saját magunk felé fordított tükre jól jelzi, hogy úgy, ahogy a vízben, a végtelenben vagy a világban úszó életünk, mely jelen esetben jéghegy mennyire visszahúzódik és kitárulkozása milyen szűkös. Pszichénk nem meri vagy nem akarja az egészet mutatni, az Én-t, hanem annak csak egy kis csúcsa bukkan elő. A kérdés természetesen az, hogy mi van a többivel? Merjük-e magunk számára láthatóvá, feldolgozhatóvá és megismerhetővé tenni, vagy saját magunk számára is a felszín alatti világ láthatatlan és ismeretlen tényező marad. Gál Lehel három alkotása egy közmondássá vált jézusi parabolára enged asszociálni, miszerint: „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát” Meglátásom szerint az itt látható festmények paradigmaváltásra szólítanak fel minket, miszerint ne kerülgessük, hanem ismerjük meg magunkat, legyünk tisztában saját pszichénkkel, hisz ez az az út, melynek segítségével teljes életet élhetünk.
Incze Mózes itt található három alkotásából egy momentumra szeretném a tisztelt érdeklődők figyelmét felhívni. Ugyanaz a kéz tudja a másikat, mint anya átölelni mint amelyik egy almát kettétörve azt megosztja a másikkal. Földi kapcsolataink ábrázolása az a hármas mozdulat, mely ezen a három festményen követhető. Míg az egyik az almát, melynek szimbolikája már önmagában érdekes, hisz az ókorban a termékenység, a halhatatlanság, a szerelem és a szépség szimbóluma volt, addig a kereszténység számára a Máriát és Jézust ábrázoló képeken szereplő alma a bűn, a halál és a megváltás jelentését hordozza. A magyar néphagyományban az alma, mint karácsonyi alma viseli tovább ennek üzenetét, mikor ugyanis a karácsonyfára akasztott almát a fáról levéve azt kettétörve egymásnak adjuk magába foglalja azt a teológiai tartalmat, hogy megosztom a másikkal azt amim van, viszont tisztában vagyok a Genezis könyvéből ismert bűnnel és erre figyelmeztetem azt, akit szeretek.
Fazakas-Koszta Tibor lágy szirmaival olyan világba kalauzol, mely a toscán látvány tisztaságán, az ikonok világából kiindulva eljut egy olyan magánmitológiáig, melyben helyt kap a szelíd érintés, a másikra és önmagamra, egyúttal a transzcendensre való hagyatkozás. Meglátásom szerint képeivel nem kíván durván betörni a néző világába, viszont a varázslatos könnyedség mögött megjelenő mély tartalom nehezen érthető meg anélkül, hogyha az ember nem hagyja magát átengedni a látvány általi önmagára tekintésnek. A világ érzelmi kapcsolatai, annak megnyilvánulásai gesztusokban, színekben és táj-motívumokban magukba foglalják a mindennapi színfalak mögött meghúzódó játszmáinkat, viszont ezt a művész nem hagyja magára, hanem alkotásain mindig jelzi egy, a másik dimenzió felfedezésével elérhető nyugalmat.
Képzeletbeli belső utazásunk végén távolodjunk egy kicsit el Lőrincz Ferenc képei segítségével. Nézzük magunkat, helyünket és életünket olyan alázattal, mint ahogy az teheti, aki képes kívülről magára tekinteni. Felülről, rálátással, áldást kérve fedezzünk fel rendszert, biztatást nyújtó pontokat, melyek saját önértelmezésünkhöz vezethetnek.
A kiállítást Weöres Sándor szavaival nyitom meg:
„Elmentem messzire és itt vagyok, / Magamból nem térhetek vissza soha.”
A megnyitóbeszéd elhangzott 2010. június 19-én Gödöllőn.
