Posztobányi Péter

Nem is tudom hogy kezdődött. Arra élénken emlékszem, mikor először léptem a rajzterembe. Fiatal fiúk és lányok rajzoltak elmélyülten. Csönd volt, vagyis csak az ilyenkor szokásos zörejek. Mindenki a helyén volt, leszámítva engem a kívülállót. „Kívül” álltam és „be” akartam kerülni. Bármi áron.

A felkészülést Székesfehérváron kezdtem a Pinke Miklós vezette „Kondor Kör”-ben. Később intenzívebb gyakorlást érezve szükségesnek, a fővárosban működő „Dési Huber István Képzőművészeti Kör”-ben végeztem stúdiumokat. Itt az azóta elhunyt Korga György korrigált. Három évig jártam hozzá, jól rajzolni nála tanultam meg. A főiskolán Molnár Sándor festőosztályába kerültem. Mesterem nagyon komolyan vette a tanítást. Feladatok hosszú sorát végeztette velünk a rajzi elemek egyedül-való alkalmazásától kezdve, a formaanalízisen át a színbontásig és tovább. Az ő kezei alatt váltam igazán festővé.

Festés közben a felület gazdaggá tételére törekszem. Nem csupán a színbontás műveletére, vagy a lazúrozás adta finom átmenetek hatására gondolok. Nagyon izgalmas a durva faktúra felületi egyenetlenségeiből fakadó lehetőségek kihasználása, ezért vastagon festek. Spaklival hordom fel az anyagot a vászonra, ahol tovább alakítom. A ráncok, redők, csomók, bögök és a közöttük lévő gödröcskék önmagukban is változatosak. Közelről nézve, mint valami relief. Ehhez adódnak a színek. Ha úgy érzem, az egész túl érdes, túl ropogós, lazúr réteggel teszem puhábbá. Képeim organikus jellege könnyen csábít asszociációkra. Nem is vagyok ellene az efféle játéknak, sőt képcímeim is képzettársításon alapulnak, de ami igazán fontos, túl van ezen. Az csak az érzések szintjén ragadható meg.